Elég régen hoztam már verset, köszönhetően annak, hogy nem volt:) Néhány nappal ezelőtt írtam viszont egy kis rövid versikét, mely már nem szól a keserűségrő, sokkal inkább a reményről. íme:
 

Egy korszak vége

 Kivirult mostan az eddig borús égbolt
Kivirult a szívem is, feledte mi rég volt
Új vizekre evezem viharos tengereken
Hol a boldogságot, mint mások én is meglelhetem
Nyitva áll most szívem bárki számára
Mert nem szeretne meghalni a kínzó magányba
Biztos van valaki, ki nekem reményt adhat
S a boldogság kapuján velem benyithat
Számtalan lány szaladgál szerte a világban
De nem láttam még szemükben, azt amit kívántam
S hogy mit kívántam? Elmondom.
Bár lehet kissé eltúlzom
Azt kívántam, hogy egy kicsiny szikra
Kapjon lángra azon nyomba’
Forrjon a levegő közte, s én köztem
S ne érezzem úgy, hogy érte megküzdöttem
Csak menjen a dolog, ahogy mennie kell
Mi lehetne a végszó? Hát szerelemre fel!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.