Ez volt a legelső versem, amelyet nem bohóckodásból, hanem konkrét szándékkal írtam meg. Vannak benne olyan részek, melyeket talán ma már másképpen írnék, de nem szoktam átjavítani a műveimet, mert az eredeti hatás az igazi. Címe nincs.

Körbe nézel, s mit látsz?
Emberek nézik le egymást
Csúfolódnak, gúnyolódnak
S mindig a rosszra gondolnak
Azt hiszik ettől ők többek
De sokat veszthetnek könnyen

Te, aki ezt elviseled
Jó ez neked így?
Te, aki csak azt teheted
Hogy a lelked mélyén sírj
Mennyi ember mindkét oldalon
Mennyi rút szó a tépett ajkakon?!
S megannyi vérző szív
Mely ha kell, ha nem de hív
Hív, hogy a tettek mezejére lépj
S a romlott virágról egy szirmot letépj
Hiszen jobb néha a keménység
Mint az elfojtott keserűség
Nem számítasz annak, ki lelkedbe tipor
Legyen az Ottó, Róbert vagy Tibor
Talán fontosabb vagy másnak, aki számodra valódi
Ha eljő majd a másnap nem fogsz csalódni

S te, aki azt hiszed több vagy másoknál
Árnyék vagy a fényben már sokuknál
Mikor az idő majd eljár feletted
És a múltat rég elfeledted
Bizony lesz majd pár óra
Mit eltölthetsz magányodban

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.